Azzal nagyjából mindenki egyetért, hogy a választási rendszer a Fidesznek kedvezett, így szerezhette meg Fidesz a a szavazatok kevesebb, mint felével a mandátumok több, mint 2/3-át. Az már kevesebb publicitást kapott, hogy a választási rendszer az ellenzéken belül is aránytalanságokhoz vezetett. Az alábbi ábra az ellenzékre leadott listás szavazatok egymás közti arányát és a megszerzett ellenzéki szavazatok egymás közti arányát hasonlítja össze. Látható, hogy az MSZP-P, a DK és az Együtt elég jól járt a választás rendszer aránytalanságaival, az LMP, Momentum és MKKP pedig rosszul járt (a Jobbik pedig kb. az eredményének megfelelően képviselteti magát az ellenzéken belül).
Ez azért fontos, mert az ellenzék - meg a Fideszen kívül nagyjából mindenki - arányos (vagy legalábbis arányosabb) választási rendszert követel. De aki arányos képviseletet szeretne, annak arra is törekednie kellene, hogy legalább az ellenzéken belül arányos legyen a képviselet. Miközben az MSZP-P, DK és az Együtt kritizálja a választási rendszert, mert az a Fidesznek (az erősebb pártnak) kedvez, azzal már nincs bajuk, ha a választási rendszer nekik kedvez. Különösen gáz a DK hozzáállása, mely még azzal sem védekezhet, hogy a stabilitás érdekében nem baj, ha a választási rendszer némileg a az erősebbnek kedvez, hiszen több mandátumhoz jutott, mint a nála erősebb LMP. Ez a kettős mérce elég visszatetsző.
De hogyan is kedvezett a választási rendszer ezeknek a pártoknak? A DK behúzta a csőbe az MSZP-P-t, amely kötött a DK-val egy DK-nak nagyon kedvező, az MSZP-P-t nehéz helyzetbe lavírozó (mivel a további visszalépésekkel nagyon sokat vesztett volna), és a további ellenzéki együttműködést igen megnehezítő alkut. Az alku eredményeképp tulajdonképpen létrejött egy MSZP-P-DK szövetség, mely segítségével azt mondhatták, hogy a szövetség pártjainak a jelöltje a legerősebb ellenzék jelölt (azaz ő tudhatja a legtöbb szavazót felmutatni). Ez persze leginkább csak a DK-n segített, az MSZP-P az alku nélkül is a legerősebb ellenzéki párt lehetett volna azokon a helyeken, ahol Jobbik nem rúgott labdába (máshol meg a baloldalnak úgysem volt esélye). Mindenesetre ezáltal feljogosítva érezték magukat arra, hogy erőből tárgyaljanak, és ebben az inkompetens ellenzéki média, meg az esélyeket latolgató szervezetek nagyon szívesen segítettek nekik. Bevették és népszerűsítették azt a maszlagot, hogy az az ellenzéki jelölt az esélyes, aki a legtöbb szavazót tudja felmutatni. Ez pedig hatalmas tévedés. Csárdi Antal és Szabó Szabolcs példája is megmutatta, hogy Budapesten gyakorlatilag bárki a baloldalról győzött volna, ha egyedül áll ki a Fidesszel szemben. Budapest esetében nem volt olyan, hogy egy jelölt bármitől függetlenül esélyes; az a baloldali jelölt lett az esélyes, akit az ellenzéki média, meg az esélyt latolgató szervezetek annak nyilvánítottak. A belső vagy budai körzetekben még talán az MKKP is nyert volna, ha a többiek visszalépnek (őket a Fidesszel párosítva sajnos senki nem mérte, ezért semmit nem lehet tudni az elutasítottságukról). Ezek után nagyon gyenge az az érv, hogy az legyen az esélyes jelölt, aki a legtöbb szavazót tudja felmutatni. Ez egy erősebbnek kedvező érv, aminek az átszavazások miatt semmi értelme nincs. Az pedig még gyengébb érv, hogy az legyen az esélyes, aki korábban is nyert (ezt leginkább a DK, meg az Együtt hangoztatta). Mintha annak lett volna bármi jelentősége.
De akkor hogyan kellett volna kiválasztani az esélyeseket? Ha a baloldali ellenzéki pártok tartják magukat az általuk hangoztatott elvekhez, akkor arányossági elv nagyon jó alap lehetett volna. Erre lett is volna lehetőség a választások során, mivel a közvélemény-kutatások egész jól megmutatták az ellenzéki pártok várható szavazatarányát. Ezeknek a szavazatarányoknak kb. az felelt volna meg, ha Budapesten pl. az MSZP-P 7, az LMP 4, a DK 3, a Momentum 2, az MKKP 1 az Együtt pedig 1 (esetleg 0) helyen lesz az esélyes (vagy ha elfogadjuk az elvet, hogy 5%-nál kisebb párt ne legyen a Parlamentben, akkor pl. az MSZP-P 9, az LMP 5, a DK 4 helyen lehetett volna esélyes). Ehelyett az történt, hogy MSZP-P 8, a DK 7, az Együtt 2, az LMP pedig 1 helyen lett esélyesnek nyilvánítva, a Momentum és MKKP pedig sehol. Az MSZP-P ezt a helyzetet még azzal is súlyosbította, hogy olyan alkut kínált az LMP-nek, amely szerint az MSZP 3, az LMP meg 27 helyen lép vissza a másik javára (mindezt azután, hogy a leginkább elutasított DK-val szinte egyenlő mértékben engedtek át egymásnak helyeket). Ha az MSZP-P és a DK komolyan vette volna az arányos képviselet elvét, akkor olyan alkut kellett volna ajánlaniuk, amiben az MSZP-P és a DK lép vissza több helyen. Egy ilyen alkut a többi ellenzéki párt is jó eséllyel elfogadta volna, és akkor az ellenzék vihette volna egész Budapestet.
Az elvileg nyerhető budapesti körzetek elvesztéséért ezért nem az LMP meg az MKKP a felelős, hanem - a Fideszhez hasonlóan - a saját elveiknek ellentmondó, erőből tárgyaló MSZP-P és DK, valamint az őket kiszolgáló ellenzéki média. Abszurd például, hogy míg egyszer a 444.hu arányosabb választási rendszert tartana kedvezőnek, máshol azt rója fel az LMP-nek, hogy nem lépett vissza a DK és az MSZP javára, ami pedig még aránytalanabb mandátumarányt eredményezett volna az ellenzéken belül.
